Valamennyi korai civilizáció közül mindmáig az egyiptomi nyűgözi le leginkább az utókort. A va­laha Khemnek (azaz fekete földnek) nevezett or­szág homályos eredetének titokzatosságát napja­inkban is haszonnal kamatoztatják az okkult tu­dományok művelői, a romantikus történelmi re­gények írói és a másodrendű hollywoodi filmek készítői. A szfinx és a nagy piramisok, Isis, Osiris és az egzotikus, állatfejű istenek földjét már az ókori görögök is ősréginek tartották. Platón sze­rint Szolónnak itt mesélt először az Atlantiszról egy szaiszi pap. Egyiptomból menekültek a zsidók, és az egyiptomiakat foglalkoztatta oly erősen a túlvi­lági élet, hogy a halottakat mumifikálták, hadd várják így az újjászületést. A fáraókat, valamint egyéb nevezetes férfiakat és asszonyokat kincse­ikkel együtt helyezték nyugovóra, olyan pompá­zatos sírokban, hogy a századok során a legtöbb­jét kifosztották. Kevés sír érte meg épségben a je­lenkort, de volt egy, amelyik megmaradt - és fel­fedezése nem csupán káprázatos kincseket hozott napvilágra, de számos, megmagyarázhatatlannak tetsző halálesethez is vezetett, olyannyira, hogy egyesek szerint feltárásának és megszentségtele­nítésének, kincsei szétszórásának jó néhány köz­reműködője azért pusztult el, mert a halott fáraótemetését ellenőrző hajdani papok átka sújtott le rájuk.

Tutankhament, a titokzatos gyermekkirályt (K1: e. 1358-49) Théba mellett, a Királyok Völgyében te­mették el. Sírját több mint háromezer évvel később, 1922. november 26-án tárták fel első ízben, hála egyetlen ember, Howard Carter, az autodidakta angol régész megszállott rögeszméjének. Carter már harminc év óta kutatott a terméketlen, per­zselően forró éghajlatú völgyben ép és addig is­meretlen fáraó sírok után, és' az utolsó években már meggyőződéssel hitte, hogy létezik az ásatási területen legalább egyetlen feltáratlan sír, mégpe­dig Tutankhamené, akiró1 már találtak néhány fel­iratot a közeli lukszori templomban.

1907-ben és 1908-ban Carter, aki ekkor egy gaz­dag amerikai, bizonyos Theodore Davis megbízá­sából kutatott, egy rejtekhelyen több nagy égetett agyagkorsót talált, bennük vászonkötegekkel és temetkezési kellékekkel. A kancsók fedelét lezáró pecsétbe nyomva, valamint az egyik vászonteker­csen egyszer csak meglátta a gyermekkirály nevét. Ezután egy közeli sírgödröt tárt fel, és benne arany­lemezekkel borított, korhadt faládára lelt: az egyik aranylemezre is Tutankhamen "nevét vésték. Da­vis azt hitte, megtalálták a gyermekkirály sírját, Carter azonban kételkedett benne, hogy a közép­ birodalom egyik fáraóját ilyen méltatlan módon kaparták volna el. Kijelentette: valahol a völgyben ott kell lennie a sírnak, amelyet eddig senki sem látott és senki sem fosztott ki, mert soha semmi­lyen tárgyi lelet nem bukkant fel a piacon.

Carter hamarosan új mecénást talált rögesz­méjéhez, mégpedig George E. S. M. Herbert, Carnarvon ötödik grófja személyében. Az 1866­ban született dúsgazdag angol arisztokratát egy súlyos közlekedési baleset óta légzési panaszok gyötörték, és állapotán csak rontott a nyirkos an­gol tél. Ezért 1903-tól minden telet Egyiptomban töltött, ahol Sir Gaston Maspero, a kairói múzeum igazgatója mutatta be Carternek. Az ismeretség a legjobbkor jött: Carter; noha hivatalosan az ókori leletek kezelőjének címét viselte, korántsem volt gazdag, és kutatásaihoz sürgősen szüksége volt pénzügyi támogatásra.

Carnarvon bőkezű mecénásnak bizonyult: ti­zenöt éven keresztül pénzelte a Tutankhamen sír­jának fellelését célzó kutatásokat. 1922-re azonban Carter jóformán az egész völgyet átfésülte - mind­hiába. Valamennyi kollégája úgy vélte, délibábot kerget, és végül még Carnarvon is le akarta állíta­ni a munkálatokat. - Máris egész vagyonomba került a játék - közölte Carterrel. - Többet nem áldozhatok

Most már csak egyetlen kis földdarab maradt fel­táratlan, a VI. Ramszesz sírjához vezető úton_ Carter rimánkodott: hadd kapjon még egy végső lehetőséget. - Hát jó, Howard - bólintott Carnarvon. - Ha­zárdjátékos vagyok; húzzon még egy lapot a kon­tómra. De ha veszít, kiszállok.

1922 novembere elején Carter újra kezdte az ása­tásokat. Három nap múlva ő és a munkásai sovány zsákmányra leltek: azoknak a kalyibáknak a ma­radványaira, amelyekben Ramszesz sírjának épí­tői laktak. A negyedik napon azonban egy földbe vájt lépcsőre bukkantak, amely leforrasztott ajtó­hoz vezetett. November 6-án Carter így sürgönyzött Carnar­vonnak:

VÉGRE CSODÁS FELFEDEZÉS A VÖLGYBEN STOP MEGVAN A POMPÁS SÍR FEL TÖRETLEN AJTÓVAL STOP MUNKA AZ ÖN ÉR­KEZÉSÉIG FELFÜGGESZTVE GRATULÁLOK

Carnarvon sebbel-lobbal Egyiptomba utazott. Megérkezése után folytatódott a munka. Több nap­ba került, amíg az ajtót megkerülve megtisztítot­tak egy kővel borított járatot. Amikor újabb lefor­rasztott ajtóhoz értek, Carter akkora rést ütött raj­ta, hogy átdughasson egy gyertyát.

Amikor bekukucskált, először semmit sem látott, majd amikor a szeme hozzászokott a homályhoz, felfedezte, mi mindent tartogat az ajtón túli kam­ra: különös állatokat, életnagyságú, aranyszok­nyás-aranysarus fekete szobrokat, egy áttetsző ala­bástromcsészét, arany berakású trónszéket, három nagy, aranyozott kerevetet, ereklyetartónak látszó fura fekete ládikákat és egy halom, aranyaktól csil­logó felborult taligát. Carter az aranytól elkábulva bámult be a résen. - Lát valamit? - kérdezte izgatottan Carnarvon. - Igen - felelte Carter elfúló hangon. - Csodás dolgokat látok..

1922. november 26-át írtak, átokról szó sem esett; ez idáig nem lett volna rá semmi ok Csak hát: ki is volt valójában Tutankhamen? Miben hittek a vele egy időben élt egyiptomiak? Rendelkeztek-e valamilyen titokzatos hatalommal, és ha igen, mifélével?

Erről a tizennyolcadik dinasztiához tartozó fáraó­ról mindössze annyit tudunk, hogy erőszakos ha­lállal végezte - koponyája baloldalán érte a sú­lyos ütés -, továbbá, hogy körülbelül tizennyolc évet élt, és hogy A2-es volt a vércsoportja. Ennyi derült ki róla 1923 februárjában, amikor 1ehatol­tak a sírjába és megtalálták a szarkofágját. És a vele kapcsolatos ismereteink azóta sem bővültek Apja kiléte, születésének, életének és halálának a körül­ményei ismeretlenek; még csak egy vele foglalko­zó papiruszfoszlány sem került elő a sírjából. Csupán annyi bizonyos, hogy uralkodása ide­jén elsorvadt Aton napistennek a hasonlóan titok­zatos előd, Ehnáton fáraó idején bevezetett kultu­sza, s az egyiptomiak visszatértek Arnon és más régebbi istenek imádatához.

Vajon véletlen baleset okozta-e Tutankhamen ha­lálát vagy esetleg a hagyományos hit feltámasztót végeztek vele? Utóbbi esetben a gyilkosság ered­ményes volt: az ifjú fáraó halálával véget ért a ti­zennyolcadik dinasztia zűrzavaros korszaka. De miért akarták volna megölni? Ő maga vagy azok, akik helyette uralkodtak, már elpártoltak Ehnáton napistenkultuszától. Az ifjú még a székhelyét is áttette Ehnáton új városából, Tell el-Amarnából (a Látóhatár Városából) Thébába, az ősi szent város­ba, és a nevét is megváltoztatta Tutankhatenró1 Tutankhamenre (ha ugyan nem mások keresztel­ték át).

Már jóval a sír feltárása előtt okkult titkok lég­köre lengte körül az ókori Egyiptomot, és ezen belül is különösen a tizennyolcadik dinasztiát. A mítosz, mint a gomba, sötétségben burjánzik. És a Tutankhamen sírjából eló'került bámulatosan művészi leletek olyan papi társadalomra utaltak, amely a modern észjárás számára úgyszólván hoz­záférhetetlen.

De bármiben hittek, bármilyen vallási elvek alapján cselekedtek is a régi egyiptomiak, mire Carter és Carnarvon behatolt Tutankhamen elve­szettnek vélt sírjába, sokakban már gyökeret vert a meggyőződés: a hajdani papok halálos átokkal sújtották mindazokat, akik erőszakkal szentségte­lenítik meg a királyi sírokat.

Egy, a medumi piramis közelében feltárt sírból tábla került elő, a következő felirattal: A halott szel­leme úgy tekeri majd ki a sírrabló nyakát, mint a libáét. A kamrában két holttestet találtak, de csak az egyik volt mumifikálva. A másik személy az átoknak esett áldozatul. A sírrablót egy, a mennyezetró1le­zuhanó kő csapta agyon, éppen akkor, amikor a múmia ékszerei után nyúlt.

Az a kultúra, amely a gizai piramist felépítette, csapdákat is szerkeszthetett a sírrablók elrettenté­sére. Az átok távol tartja a gyávákat, a csapdák megölik vagy megnyomorítják a vakmeró1<et vagy elkeseredetteket.

Ennek ellenére kevés királyi sír maradt épség­ben 1923. február 17-éig- addig a napig, amelyen Carter és Carnarvon, mintegy húsz kísérő társa­ságában, először lépett be Tutankhamen sírjának páratlanul gazdag főtermébe.

Carter semmit sem bízott a véletlenre. A nyílást ismét betömte, a bejáratot visszatemette, és éjjel­nappal fegyveresekkel őriztette. Camarvon és a lánya, Lady Evelyn hazautaztak Angliába, ahol a lord a Times CÍmű lapra ruházta a történet világ­szabadalmát. Carter eközben összetoborzott min­den fellelhető szakértőt, majd ismét behatolt az előszobába, amelynek kincseit lefényképezték, lerajzolták és eló1<észítették a megőrzésre. A lelet elképesztő gazdagsága mindenkit megdermesz­tett. Ahogy Carter később feljegyezte: "Mire az előszobával végeztünk, hangulatunk és idegrend­szerünk igencsak megtépázott állapotba került." Es ekkor még csak az előszobánál tartottak!

1923. február 17-én, pénteken aztán kinyitották az előszobából a fő szentélybe vezető ajtót. Addig­ra a sírboltban felszerelték a villanyt, székeket he­lyeztek el. Carte_ kezében kalapáccsal és vésővel; felállt az újonnan ácsolt emelvényre és lyukat vá­gott az ajtóba. Az ajtón túl hatalmas aranyozott koporsó látszott, amelyet Carter gondosan egy matracca1 szigetelt el, aztán tovább tágította a lyu­kat, és átmászott rajta, nyomában Carnarvonnal és Arthur Mace amerikai régésszel.

A koporsó az egész helyiséget betöltötte. Keleti vé­gén lezárt és elreteszelt szárnyas ajtó látszott. Ami­kor széthúzták, mögötte újabb koporsó tárult fel, amelynek elreteszelt ajtaján sértetlen volt a pecsét.

"Ugy rémlik, ott és akkor fel sem akartuk törni a pecsétet - írta késó1>b Carter -, mert az ajtók ki­nyitása után ránk nehezedett az érzés, hogy ille­téktelenül tolakodtunk be, s ezt az érzést csak fo­kozta az aranyrozettákkal díszített vászon szem­fedél már-már fájdalmasan megrendítő látványa... Ereztük, hogy egy halott király van jelen köztünk, akit tisztelet illet meg, és képzeletben láttuk, ahogy a koporsók ajtói egymás után feltárulnak, mígnem a legbelsó1>en megtaláljuk magát a királyt. Óvato­san, és amilyen csendesen csak lehetett, ismét be­csuktuk a nagy lengőajtókat."

Így jutottak apránként mind közelebb a belső szarkofághoz, amely maga is három koporsóból állt, és a legbelső zárta magába Tutankhamen ék­köves lepelbe burkolt, mumifikált testét. Arcát kvarckristályokkal és lapis lazulival kirakott arany álarc fedte. Nyakán és mellén átvetve liliomból, lótuszból és búzavirágból font, hervadt füzér he­vert. Három, vaksötétben töltött évezred után a virágok még mindig őrizték eredeti színük fakó nyomát.

Alig telt el azonban két hónap, és Carnarvon ar­cából máris kiszállt a szín. Halott volt - első tagja­ként egy hosszú sornak.

Vajon a szentségtörőre kimondott átok hatott, avagy csak a természetfölöttit mohón szomjazó közvélemény ruházta fel mélyebb értelemmel a vé­letlenül egymás után bekövetkező haláleseteket?

Carnarvon halála mindenképpen különös volt. Bal orcáját megcsípte egy szúnyog; ezután vérmér­gezést, majd tüdőgyulladást kapott. Tizenkét na­pon át feküdt a kairói Continental Szállodában, egyre rosszabb állapotban. Amikor hajnali egy óra ötvenöt perckor meghalt, egész Kairóban kialud­tak, majd újra kigyúltak a lámpák. Odahaza Ang­liában pedig, hampshire-i házában foxterrier szu­kája a hátsó lábára emelkedett, kétségbeesve fel­vonított, majd összeesett és kimúlt. Ez utóbbi eset­ró1 fia, a hatodik gróf számolt be. És ami még fur­csább: az orvosok, akik később Tutankhamen mú­miáját megvizsgálták (Carnarvon halálakor a te­temet még ki sem csomagolták leplébó1), a gyer­mekkirály bal orcáján hegszerű mélyedést találtak, pontosan azon a helyen, ahol Carnarvont a szúnyog megcsípte.

A következő áldozat Arthur C. Mace, a New York-i Metropolittan Múzeum tudós régésze volt, Carter mellett a Tutankhamen sírja első kötetének másik szerzője. Carnarvon halála után egyre nö­vekvőkimerültségró1 panaszkodott, majd minden megállapítható ok nélkül kómába esett, és akár Carnarvon, ő is a kairói Continentalban hunyta le örökre a szemét. Másnap reggel George Jay Gould

amerikai vasútmágnás, aki Carter vendégeként kereste fel a sírt, belázasodott, és estére meghalt. Egy Evelyn Greely nevű amerikai nő, aki ugyan­csak megtekintette a -sírt, öngyilkos lett, mihelyt hazaért Chicagóba. M. Laffleu, a kanadai McGill egyetem professzora, aki Carter házában vendé­geskedett, a sír megtekintésének másnapján hunyt el. Sir Archibald Douglas Reid radiológus, aki el­vágta a fáraó múmiájának kötelékeit, hogy a test­ről röntgenfelvételt készíthessen, Angliába való ha­zatérése után, 1924-ben halt meg. Woolf Joel, Car­narvon barátja, aki a Níluson jachtjával Lukszor felé tartott, átesett a hajó korlátján, és vízbe ful­ladt; egy másik beszámoló szerint viszont Joel Wooinak hívták, és Angliába való hazatérése után terítette le a titokzatos láz.

A tutankhameni átokról szóló történetek ilyen és hasonló zavaros pontjai mintegy megerősítik "Sturgeon törvényét", miszerint minden forrás­anyag kilencvenöt százaléka hasznavehetetlen csacskaság. Már csak azt kellene tudni, melyik az az öt százalék, amelynek hitelt adhatunk? Ilyen kísérteties és nehezen megragadható téma eseté­ben ezt bizony nem könnyű megállapítani.

Carter maga (aki furcsa módon természetes ha­lállal végezte hatvanhét éves korában, 1939-ben) sokakkal egyetembe) nem hitt az átokban, és üres babonának tartotta. Ám az is bizonyos, hogy a sír­ral vagy a kinccsel közvetlenül vagy közvetve kap­csolatban álló személyek között továbbra is aratott a kaszás. Az egyik összegezés szerint 1929-ig hu­szonkét személy halt meg idő előtt; közülük tizenhárman vettek részt a sír feltárásában. Az utóbbiak között volt két professzor, Winlock és Foucrat, két régész, Davies és Harkness, két asszisz­tens, Astor és Callender, valamint Douglas Derry professzor, aki 1925. november ll-én felboncolta Tutankhamen mumifikált testét. Nem szívesen vál­lalta, úgy látszott, fél vagy aggályai vannak, de mégis elvégezte a vizsgálatot, és hamarosan meg­halt szívelégtelenségben.

Carnarvon féltestvére, Aubrey Herbert, aki szin­tén jelen volt a szarkofág felnyitásánál, az egyik változat szerint "múló elmezavarban", a másik sze­rint hashártyagyulladásban halt meg. Alminával, Carnarvon feleségével különös módon "rovarcsí­pés" végzett 1929-ben. Richard Bethell képviselő, aki segített Carternek a kincsek leltározásában, még abban' az évben, negyvenkilenc éves korában elhunyt. Az egyik változat szerint szívrohamot ka­pott, és holtan találták ágyában, a másik úgy tart­ja, hogy mayfairi klubjában, egy karosszékben érte a rejtélyes halál, míg egy harmadik változat ön­gyilkosságra céloz. A legkülönösebb sors apjának, Lord Westburynek jutott osztályrészül: az egye­sek szerint hetvennyolc, mások szerint nyolcvan­hét éves öregúr londoni háza hatodik emeletéről vetette le magát, és búcsúlevelében ezt írta: "Több borzalmat nem bírok elviselni, és úgy érzem, nincs már itt keresnivalóm, tehát lelépek a színró1." Há­ló szobájában egy, a sírból származó alabástrom váza állt. Úton a krematórium felé halottaskocsija felborult, és agyonütött egy nyolcéves fiúcskát.

Az ötvenhét éves Edgar Steele, a British Museum egyiptológiai gyűjteményének kezelője a műtőasz­talon halt meg egy londoni kórházban.

Titokzatos körülmények között végezte több, a sírral kapcsolatban állt egyiptomi személyiség is. Ali Fahmi Bey herceget például nem sokkal a sír felkeresése után agyonlőtték egy londoni szállodá­ban; sohasem derült ki, hogy francia származású felesége vagy egy ismeretlen behatoló volt-e a tet­tes; a fivére nemsokára öngyilkosságot követett el.

És a halál még tovább aratott. Amikor 1966-ban az egyiptomi kormány hozzájárult a kincsek pári­zsi kiállításához, Mohammed Ibraham, az ókori leletek kormánybiztosa azt álmodta: súlyos veszély leselkedik rá, ha a kincsek kikerülnek Egyiptom­ból. Küzdött is a kormánydöntés ellen, de alulma­radt. Amikor a kairói kormányszervekkel való utol­só meddő tárgyalás után az utcára lépett, elütötte egy autó, és két nap múlva meghalt.

Hat évvel később utóda, az ötvenkét éves Dr. Gamal Mehrez infarktusban halt meg éppen azon a napon, amikor Tutankhamen aranymaszkjának nyugalmát ismét megbolygatták: repülőgépen Londonba vitték, hogy szerepeljen a Carter és Carnarvon felfedezésének ötvenedik évfordulójá­ra rendezett kiállításon.

A kincsek 1979-es világ körüli útja során George LaBrash San Franciscó-i rendőrt a múzeum őrzé­se közben szélütés érte. Ekkorra a történet már olyan port kavart, hogy a rendőr beperelte a vá­rost kártérítésért, mondván, hogy a szélütés nem volt más, mint az átok által előidézett munkahelyi baleset. Azt állította, hogy amikor a gyermekkirály halotti maszkját őrizte, Tut király szelleme egyszer csak "lecsapott rá". Keresetét elutasították. Bár akadt ügyvéd, aki úgy gondolta, érdemes próbál­kozni, az indokolást még Kaliforniában is túl me­résznek ítélték.

Carter maga végig tamáskodott: elvégre az átok­nak elsősorban őrá kellett volna lesújtania, s ehe­lyett még tizenhat nyugodalmas év adatott meg neki. Először nyilatkozni sem volt hajlandó, de amikor az évek során a legenda, ahelyett, hogy elcsitult volna, mindinkább erőre kapott, megtör­te a csendet, és kijelentette: "A tutankhameni átok­ról szóló híresztelés nem más, mint rágalmazószándékú (!) kitaláció."

Enyhén szólva bizonytalan, hogy létezett-e a szóban forgó átoknak egyértelmű, írásos formája. Állítólag két példányban is felbukkant. Az elsőt hi­eroglifákban rótták egy közönséges agyagtáblára, amelyet maga Carter talált volna a föld alatti sír előtermében, és megfejtve így hangzott:

„A Halál sújtja le szárnyával azt, Ki a fáraó békéjét megzavarja."

Ezt a (soha le nem fényképezett) táblát egyszer sem állították ki, és az írásos beszámoló sem emlí­ti, a hívő lelkek szerint azért, mert Carter és tár­sai agyonhallgatták, attól félve, hogy elriasztaná helybéli munkásaikat. Ezzel szemben Richard Adamson, az egyik, Angliából küldött biztonsági tiszt azt állította: az átokról szóló mesét éppen a régészek találták ki, az esetleges rablók elrettenté­sére.

Az átok másik írásos változatát állítólag a sír fő­termében, az egyik szobor hátára vésve találták meg, és így hangzott:

"En űzöm el a sír kirablóit a sivatag lángjaival. Én vagyok Tutankhamen sírjának őre."

Az előterem feltárásának napjáról szóló, meg nem erősített beszámolók szerint akkor, amikor az utolsó ember is visszatért a felszínre, homokvihar támadt, és betemette a sír nyílását. Amikor pedig a vihar elült, egy sólyom - az ókori Egyiptom kirá­lyi jelképe - repült el a sír fölött nyugati irányban - vagyis az egyiptomi vallás szerint a Holtak Biro­dalma felé.

Bármi légyen is az igazság, a közvéleményt mindinkább megigézte az átok mítosza. 1924-ben, amikor már Carnarvon és mások is halottak vol­tak, J.-S. Mardrus francia egyiptológus kijelentet­te: a halálesetek igenis az átoknak tudhatók be. Rámutatott, hogy a sír volt az első olyan érintet­len fáraói temetkezési hely, amelyet a legújabb korban tártak fel, s Carternek és Carnarvonnak, a régi egyiptomiak okkult hajlamainak ismeretében, "fel kellett volna vérteznie magát az ismeretlen ellen, és bizonyos elővigyázatossági rendszabályo­kat kellett volna foganatosítaniuk mind a látható, mind a láthatatlan erők elhárítására". A tudóst ugyan kinevették a kollégák, ám álláspontját lát­szólag igazolták a további hirtelen halálesetek, immár nemcsak a sírral kapcsolatban volt szemé­lyek, hanem más egyiptológusok körében is. Kü­lönösen nagy visszhangot keltett H. G. Evelyn White-nek, a leedsi egyetem professzorának kü­lönös esete. A professzor felkeresett Egyiptomban egy kopt kolostort, ahol egy titkos helyiségből nagy értékű apokrif könyveket vitt magával Miután hazatért, 1924 végén öngyilkos lett. Búcsúlevelé­ben ezt írta: "Tudtam, hogy átok ül rajtam, noha a kéziratokat engedéllyel vittem magammal Kairó­ba. A szerzetesek azonban már akkor megmond­ták: az átok ennek ellenére hatni fog. Nos, ez most bekövetkezett."

Az ilyen és ehhez hasonló esetekkel kapcsolat­ban Mardrus így nyilatkozott: "Sziklaszilárd meg­győződésem, hogy az egyiptomiak értették a mód­ját, miképpen koncentráljanak a múmiák körül olyan dinamikus erőket, amelyekró1 nekünk fogal­munk is alig van." A New York Times pedig rádup­lázott: "Az egészet mélységes titok lengi körül, amelyet túlságosan olcsó lenne szkepszissel elüt­ni."

A tudósok ellentámadásba mentek át. Alan Rowe, a pennsylvaniai egyetem régészprofesszora 1930-­ban rámutatott: egy öt évvel korábban feltárt egyip­tomi sírkamrában olyan rossz volt a levegő, hogy a jelenlévőknek már öt perc múlva heves fejfájá­suk támadt. Ha valakit holtan találnak egy garázs-­ban, folytatta, mindjárt szén-monoxid-mérgezés­re következtetnek. Ha viszont egy egyiptomi sír feltárásának résztvevőiró1 van szó, akkor "a rossz lelkiismeret és az élénk fantázia menten összefog, hogy a haláleseteket holmi átok rovására írják".

Herbert E. Winlock, a Metropolitan Múzeum egyiptomi gyűjteményének kurátora 1934-ben rámutatott, hogy az ötvennégy ember közül, akik a sír, illetve a szarkofág felnyitásánál vagy a múmia kicsomagolásakor jelen voltak, azóta mindössze nyolcan hunytak el; James Randi, a paranormális jelenségek elszánt leleplezője 1978-ban pedig ki­fejtette, hogy a halálozási arány a lehető legtermé­szetesebbnek mondható, tekintetbe véve, hogy az expedíció tagjai közül sokan idősebb emberek vol­tak, és egy higiéniai és egészségügyi szempontból rendkívül elmaradott országban időztek.

Meg aztán - mutattak rá az' ellentábor tagjai -, ha a fáraók átka olyannyira hatásos volna, akkor egyetlen egyiptomi sírt sem fosztottak volna ki, holott köztudott: az egyiptomi királysírok őrzői kezdettó1 fogva reménytelen harcot vívtak a sok esetben alighanem éppen udvari tisztségviselók által szervezett rablóbandák ellen. Több mint száz évvel Tutankhamen uralkodása előtt a kétség­beesett őrök harminchat fáraó múmiáját mentet­ték ki a megrabolt sírokból, hogy a Királyok Völ­gyén kívül, ,egy rejtett, lezárt barlangban helyez­zék el őket. Évezredekkel később, az ezernyolcszáz­nyolcvanas években aztán a kairói régiségpiaco­kon egyszer csak ősi ereklyék bukkantak fel, mire Sir Gaston Maspero, a kairói múzeum igazgatója vizsgálatot indított, és így derült ki, hogy egy csa­lád már I871-ben rábukkant a barlangra, és azóta árulta a zsákmányt. Sir Gaston asszisztense, Emil Brugsch egy besúgó vezetésével behatolt a bar­langba, s ott harmincnál több fáraó mumifikált maradványait pillantotta meg sorokba rendezve, mellettük a még megmaradt kincsekkel.

Ez a rablás igazán nagyobb mérvű volt, mint egyetlen fáraó, Tutankhamen sírjának feltárása, mégsem támadt körülötte átokkal kapcsolatos mendemonda.

Tutankhamen átka olyan, mint az Alice Csoda­országban cheshire-i macskájának mosolya: hol lát­ni, hol meg nem. Hit kérdése az egész, és minden jórészt az ember kulturális vagy vallási felfogásán múlik.

Az egyiptológusok és általában a sírok feltárá­sával foglalkozók - cseppet sem meglepő módon - gyakran hajlamosak a depresszióra. Howard Carter olyannyira szenvedett ettó1 a kórtól, hogy többször is abbahagyta a régészkedést. Barátja, dr. Evelyn White; aki szintén ott volt a sír feltárásá­nál, azt mondta az orvosoknak, akik egyre súlyos­bodó depresszióját kezelték: "Ne fáradjanak, tu­dom én, honnan a baj." Lord Westbury, az aggas­tyán, aki kiugrott az ablakon, depresszióban szen­vedett; öt évvel késő