3.1. Indigó gyerekek nevelése és irányítása

Tanfolyamaimon és praxisomban gyakran találkozom olyan szülőkkel,

akiknek nehézségeik vannak gyermekükkel. Sokszor hatalmas frusztrációt

és bűntudatot érzek a szülők, különösen az anyák részéről. Néha

kétségeik vannak és nem tudják, mit tehetnének még meg, hogy

kézben tarthassák gyermekük nevelését, mivel minden irányból olyan

megjegyzéseket hallanak, mint például: „Nem tudod jobban nevelni a

gyermekedet?", „Még arra sem vagy képes, hogy megnyugtasd a gyereket?

, „Még arra sem tudsz odafigyelni, hogy megcsinálja a házi feladatát?",

„Nem tudja elmagyarázni a gyerekének, mennyire fontos az

iskola?", „A gyereke az egész óvodás csoportot összezavarja..." és így

tovább és így tovább. El lehet képzelni, hogyan reagálnak az ilyen támadásokra

a szülők. Frusztrálják őket, megkeserítik az életüket. Azok

a nevelők, akik csak kevésbé, vagy egyáltalán nem önmaguk középpontjában

élnek, az „új korszak gyermekeinek" nevelése során állandóan

eljutnak saját határaikig. A gyerekek már nem reagálnak a tekintélyre

pusztán a tekintély miatt.

El kell ismernem, hogy nincs könnyű dolguk azoknak a szülőknek,

akiknek indigó gyereke születik. A gyermekek folyamatosan szembesítik

őket saját hiányosságaikkal és érzelmi gátjaikkal. Tulajdonképpen

csak egyetlen esélyük van a harmonikus család kialakítására, mégpedig,

ha vállalják, hogy megváltoznak. Úgy tűnik nekem, hogy egy újfajta

szülőszerepre kell rátalálni, hogy az új gyerekek gyerekek lehessenek,

és mégis elismerjük valódi benső nagyságukat. Az önsegítő csoportokban

és a terápiákon a szülők megtanulhatják, hogyan kezeljék a

helyzeteket és hogyan fejlődhetnek ők maguk is. Önmagunk megtapasztalása

nélkül nehéznek tűnik elfogulatlanul önmagunk és a gyerekek

elé állni, és tisztánlátást, struktúrát vinni a családba.

Az indigó gyerekek egyik feladata az, hogy segítsenek nekünk

olyan kapcsolatokat kialakítani, amelyek a feltétlen szeretetre, őszinteségre,

elfogadásra, nyíltságra és örömre épülnek. Olyan kapcsolatokat,

amelyekre szívünk mélyén vágyunk. Talán Önöknek is van egy gyerekük,

akit sohasem értettek meg igazán? Egy gyerek, aki mindent jobban

tud és a „nem"-et tanulta meg legelőször kimondani? Vagy egy

olyan gyerekük, aki hihetetlenül kedves és finom, mégsem illik bele a

társadalmi normába. Feltétel nélkül szeretni egyáltalán nem olyan egyszerű,

és minden esetben megkívánja a szülők nevelési kompetenciájának

fejlődését, valamint a tudat tágulását, vagyis hogy másképp lássuk

a dolgokat. Az indigó gyerekek segíteni fognak a világnak növekedni,

és bátorságot adnak, hogy megszabaduljunk az elavult dolgoktól

és vállaljuk az újat. A megújulás és az együttműködés a jövő kulcsfogalmai.

A következő kérdések merülnek fel:

• Hogyan nevelhetünk és irányíthatunk úgy egy indigó gyereket,

hogy átadja nekünk belső bölcsességét és szeretetének ajándékát?

Hogyan élvezhetjük egyszerűen létezését?

• Mit tehetünk, hogy a gyermek úgy nőhessen fel, ne legyen túl

sok konfliktusa a környezetével?

• Hogyan küzdhetjük le a paranormális és a hiány szindrómái

gyerekekkel szembeni előítéleteinket és hogyan tekinthetjük pozitívnak

ezeket?

• Hogyan segítsük és irányítsuk gyermekeinket, hogy túléljenek a

világban, és az iskolákban, addig amíg fiatal felnőttként majd

útjukra indulhatnak és megtalálhatják életük irányát? Sok indi

gó gyerek depressziós. Az indigók jellegzetes mondata: „Jaj

anya, ha tudtam volna, nem jövök ide a földre."

• Miképp „élik túl" a szülők, hogy a gyerekeknek nincs szükségül

a hagyományos értelemben vett szülőkre?

• Hogyan tanuljuk meg, hogy a gyerekeket ne saját magunk kivetülésének

tekintsük, és hogyan engedjük kialakítani saját személyiségüket?

Végül pedig a véleményem szerint legfontosabb pozitív és negatív viselkedésmódokat

és esetleges következményeiket ismertetem. A pozitív

oldalakat szembeállítom az olyan negatív „zavarokkal", mint a különböző

hiány- és részleges teljesítmény gyengeségek. Eközben mindig

szem előtt kell tartanunk, hogy ezek a gyerekek csak most kezdenek

nagy számban a világra jönni. Még nem sok dolgot tudunk róluk.

Sehol sem találtam olyan tudományos vagy viselkedéskutatási eredményeket,

amelyeket felhasználhattam volna a könyvemben. Ezzel

szemben nagyon sok tanulságos beszámolóval találkoztam pedagógusok,

terapeuták, tanácsadók és nevelők tapasztalatairól, akik világszerte

ezekkel a gyerekekkel dolgoznak. Ők az új korszak úttörői, ahogy

az korábban a pszichiátria és pszichológia előfutáraival is történt.

Adatokat keresve fokozatosan elkezdi az ember észrevenni az

egyes információk közötti összefüggéseket. Eddig legalábbis úgy tűnik,

hogy a nevelés témája sok országban egyenesen tabutéma, amely

szembeállítja egymással a modernebb, kezdeményezőbb nézeteket

vallókat a konzervatív csoportokkal. Ha a tanítás történetét tanulmányozzuk,

a nevelés nagy koponyáinak tanításait és elméleteit az elmúlt

évszázadokból, akkor azt fedezhetjük fel, hogy a világ már több mint

270 éve arról vitázik, hogyan lehet elérni a kívánt változtatásokat a tanítási

rendszerben. Azonban nem sok dolog változott az idő múlásával.

Megítélésem szerint az indigó gyerekek rá fognak kényszeríteni bennünket

egy új irányra. Megmutatják majd nekünk, hogyan tudunk önmagunkkal

és velük harmóniában éli; hogyan alakíthatjuk át úgy a családot,

hogy a szülők és gyerekek is elegendő helyet kapjanak; hogyan

léphetünk újra spontán módon kapcsolatba igaz önvalónkkal, és hogyan

lehet újra része a család életének az öröm és a szórakozás.

65

Mi segíthet nekünk alkalmazkodni az új kihíváshoz?

Elég egyértelmű, hogy az indigó gyerekeket csak a szeretet nyelve érdekli.

Mi segíthetne nekünk a velük való bánásmódban? Hogyan segíthetünk

gyermekeinknek kifejleszteni pozitív késztetéseiket? Hogyan

tudjuk megakadályozni, hogy jó szándékú, de korlátozott nevelésünk

miatt ne kelljen megtagadniuk személyiségüket? Az egyik fontos viselkedésmód

a feltétel nélküli elfogadás, amely korlátlan „igen"-t jelent

mindenféle „ha" és „de" nélkül. Az elfogadás önmagában tiszta

szeretet! További értékes segítségek az én-üzenetekkel való kommunikáció

és a „konfliktusmegoldás vereség nélkül" módszer. Ha ezenkívül

azt is megtanuljuk, hogy világos határokat szabjunk, és tiszta fegyelmet

tartsunk be, amely sok szabadságot enged a gyereknek saját tapasztalatok

szerzésére, akkor feltételezhetjük, hogy jó úton járunk.

ELFOGADÁS

Általában azt mondhatjuk, hogy a teljes elfogadás (akceptálás) az

egyik legfontosabb és leghatékonyabb út a jó szülő-gyermek kapcsolathoz.

Thomas Gordon „Familien-Konferenz" („Családi konferencia")

című könyvében ezt nagyon meggyőzően mutatja be. Tanúsíthat

az ember a vele szemben állóval valódi, mélyreható elfogadást? Segíthet

neki valóban? Feltétel nélküli elfogadása lehetővé teszi a másik

embernek, hogy növekedjen, kibontakozzon, és pozitív irányba változzon.

Utat mutat neki, hogy megtanulja megoldani a problémáit,

hogy pszichológiailag egészséges legyen, hogy hatékonyabbá, és alkotóbbá

váljon.

Az elfogadás olyan, mint a termékeny talaj, amely egy apró kis

magnak lehetővé teszi, hogy kibontakozzon belőle az a csodálatos virág,

amely benne rejlett. Ez a talaj, az elfogadás, lehetővé teszi a gyermeknek,

hogy megvalósítsa a benne rejlő lehetőségeket. Megdöbben

tő látni, hogy a gyerekek sokszor vadidegen embereket a bizalmukba

fogadnak. Mindent elmesélnek nekik és a szülők egészen meglepőd

nek, ha később a történeteket hallják. A gyermek csupán úgy érezte, el

fogadják és ez biztonságot adott neki. Mindazt, amit mondani akart, e

is mesélhette volna. Sokszor előfordul ilyen helyzetekben, hogy titkokat,

vagy még el nem mesélt történeteket mondanak el.

Sok szülő azt hiszi, hogy a gyermek teljes elfogadása akadályozza a

pozitív fejlődést. A szülők a gyerekek nevelésében messzemenően a

nem-elfogadás nyelvére hagyatkoznak, és azt hiszik, ez a legjobb út,

hogy a gyereknek segítsenek. Hasonlítsuk az elfogadást még egyszer a

talaj példájához, amely ezt a kis magot hivatott táplálni. Azt vehetjük

észre, hogy a nem-elfogadás esetén a talaj gazdag ítéletekben, értékelésben,

kritikában, kinyilatkoztatásokban, moralizálásban, figyelmeztetésekben

és parancsolgatásban. Ezekre az üzenetekre a gyerekek általában

visszahúzódással reagálnak. Az indigó gyerekek még érzékenyebben

reagálnak erre, néha szinte allergiás tüneteket produkálnak. „Királyok és

királynőkként" nehezen boldogulnak azzal a ténnyel, hogy valaki nem

feltétlen szeretettel és őszinteséggel fordul hozzájuk. Hamar megtanulják,

hogy sokkal kényelmesebb, érzéseiket, gondolataikat és gondjaikat

megtartani maguknak. Az elfogadás nyelve azonban felolvasztja őket.

Lehetővé teszi, hogy részesei legyünk érzéseiknek és problémáiknak.

A passzív elfogadás azonban nem elegendő. A gyerekek nem érzik

magukat ebben a tekintetben biztonságban, amíg a nevelő valamilyen

aktív módon nem jelzi. Fontos, hogy szóban és tettel eljuttassuk hozzájuk

elfogadásunk üzenetét.

Az elfogadást a következő módokon mutathatjuk ki:

• Szavak nélküli elfogadás: Az elfogadást jelezhetjük szavak nélkül,

például a testbeszéddel, gesztusokkal, arckifejezéssel vagy

más viselkedésmódokkal.

• Nem-beleavatkozás: Azzal, ha nem avatkoznak közbe, szintén

azt fejezik ki a szülők, hogy elfogadják a gyermek tettét. Beleavatkozás

lenne például zavarni a gyereket, ellenőrizni, a szobájába

küldeni vagy megóvni a hibáktól.

• Passzív meghallgatás: Ez odafigyelő meghallgatást jelent, ami

alatt folyamatosan jelezzük a gyereknek, hogy figyelünk, például

,.á, igen", „hallgatlak", „hm" reakciókkal.

• Szavakban kifejezeti elfogadás: A beszélgetésben közöljük a

gyerekkel, hogy rendben van, amit gondol és tesz.

• Aktív meghallgatás: Az aktív meghallgatás során kommunikációs

folyamat alakul ki, amelyben a beszélő és a hallgató nyitottak

egymás felé és odafigyelnek a másikra. A hallgató az üzenet

megismétlésével jelzi vissza megértését. Így kiküszöbölhetik a

félreértéseket. Sokszor egyidejűleg több üzenetet küldünk, és

így félreértések adódhatnak. Thomas Gordon azt írja: „Az aktív

meghallgatásnál tehát a hallgató megpróbálja megérteni, hogy,

mit érez a beszélő, vagy mi az üzenetének mondanivalója. Erre

válaszul saját szavaival (kód) megfogalmazza megértését és

visszaküldi a beszélőnek megerősítésképp. A hallgató nem küld

saját üzeneteket - például ítéletet, véleményt, tanácsot, érveket,

elemzést vagy kérdést. Csak azt jelzi vissza, hogy érzése szerint

mit jelentett a beszélő üzenete- nem többet és nem kevesebbet.'

Sok terapeuta és tanácsadó azért olyan sikeres, mert ismeri és tudja alkalmazni

az elfogadás nyelvét. A szülők is megtanulhatják megmutat

ni gyermeküknek szavakkal és érzésekkel, hogy elfogadják őt. Ha ez

sikerül nekik, akkor tényleg egy értékes segítségnek jutottak birtokába

és meglepő eredményeket érhetnek el. Nagyban befolyásolhatják,

hogy a gyermek mennyire képes szabadon megélni és kimutatni az érzéseit.

Rajtuk múlik, hogy az általuk meghatározott határokhoz és

struktúrákhoz tartják-e magukat.

Az elfogadás sokféle hatása közül egy sem olyan fontos, mint

gyermek belső érzése, hogy szeretik őt. Mert egy embert elfogadn

„úgy ahogy van", a szeretet igazi jele. Ha azt érezzük, elfogadnak, azt

jelenti, hogy azt érezzük, szeretnek. Természetesen az lenne a kívána

tos, hogy minden emberrel és gyerekkel így bánjunk. De az indig

gyerekek valóban meg is követelik tőlünk, hogy úgy fogadjuk el őket

ahogy vannak. Tudatában vannak nagyságuknak és fontosságuknak.

Elvárják tőlünk annak a bizonyítékát, hogy ezt mi is érzékeljük és elfogadjuk!

Ha egy indigó gyerek tudja, hogy a szülei feltétel nélkül elfogadják,

az megadja neki a lehető legjobb alapot a fejlődéséhez

A szeretet vezeti, és azt szeretné, fogadjuk el, hogy ö vezessen bennünket.

Az indigó gyerekeknek tulajdonképpen nincs szüksége szülőkre,

hagyományos értelemben. Amit mindenképp igényel, az a szeretet, a

szeretetteljes irányítás, és a tisztán átlátható struktúrák. Ebben rejlik a

szülők új feladata.

ÉN-ÜZENETEK

Nagyon fontosnak tűnik számomra, hogy kapcsolatainkban jobban

megtanuljuk megérteni én-üzeneteinket. Annyira hozzászoktunk, hogy

a te-üzeneteket használjuk, hogy fel sem tűnik, mi mindent „pakolunk

bele" a te-üzenetekbe. Az én-üzenetek lehetővé teszik, hogy az ember

mindig önmagánál és érzéseinél, vagy gondolatainál maradjon. A teüzenetek

többnyire valamilyen kellemetlen kijelentést, általánosítást

vagy bűntudatkeltést tartalmaznak és nagyrészt nem annak az embernek

az érzékelését küldi el nekünk, aki beszél. Az én-üzenetek használata

lehetővé teszi, hogy semlegesítsük a nézeteltéréseket. Szülőként

jogunk van a saját gondolatainkhoz, érzéseinkhez és én-formában kifejezhetjük

ezeket az érzéseket, anélkül, hogy a gyereket vádolnánk.

Egy példa: én-üzenettel azt mondhatja az anya: „Megbántva érzem

magam, ha ilyesmit teszel" A te-üzenettel azt mondaná: „Fájdalmat

okozol nekem, bántasz engem." A gyermek számára hatalmas különbség

van a két üzenet között. Az én-üzenettel azt közli vele az anya,

hogy mit érez épp, és mi jellemző rá ebben a pillanatban, a te-üzenettel

ezzel szemben ráfog valamit a gyerekre, amit egészen biztosan nem

szándékosan okozott.*

A te-üzenettel kezdődő beszélgetések többnyire vitával végződnek